A megváltás ünnepkörének távolabbi előkészülete
Új időszak kezdődik. A természet is fakadóban: még vad és szeles, viharos, de már közeledik az új tavasz. Az Egyház szent évében is tavasz kezdődik, a lelkek tavasza. A talajkészítésnek munkás korszaka, a szív friss földjén az új mag elvetésének ideje. Mert most jött el újra az az idő, amelyben egykor az isteni mag, az Úr Jézus Krisztus a földbe temettetett, és meghalt, hogy halála által százszoros, ezerszeres gyümölcsöt hozzon. Itt az idő, hogy megünnepeljük újra a halálnak és a feltámadásnak ünnepét, Krisztusnak és az Egyháznak ezt a tavaszi ünnepét. Komoly és komor ez az idő. A régit ki kell söpörni és a kinövéseket le kell metszeni – ez is halál. De egyúttal reménnyel teljes is ez az idő, mert az új most kialakulhat.
Kilenc vasárnapból álló hozsanna kezdődik tulajdonképpen. Kilenc vasárnap és ezzel kilenc hét liturgiáján át akar elvezetni minket az Egyház a megváltás fő-fő ünnepeihez: a Húsvéthoz és a Pünkösdhöz. De mély bölcsességgel, édesanyai szeretettel, isteni pedagógiával három fokozaton át vezet ide minket: a böjtbevezető, a nagyböjt és a szenvedés idején át. Ebből a böjtbevezető csak az előcsarnoka az igazán komoly nagyböjti fegyelemnek és egyúttal átmenet a karácsonyi ünnepkör derűs világából a negyvennapos nagyböjtbe. Elmúlt a Karácsony és az Egyház nem akarja, hogy elfeledjük: szenvedni jött az Úr a földre, ezért a megtestesülés, mert így nyithatja meg nekünk az eget. Tehát készülünk megemlékezni az Úr haláláról.
De miért kellett az Úrnak szenvednie? Miért kellett meghalnia értünk? Erre felel a böjtbevezető idő liturgiájában az Egyház. Most a papi zsolozsma és a misekönyv kiegészítik egymást és kölcsönösen magyarázzák meg a most következő időt. A böjtbevezető idő három vasárnapot foglal magában: a Hetvened, a Hatvanad és az Ötvened vasárnapot. Ezalatt a papi zsolozsma olvasmányai az ószövetségi Szentírás első könyveit idézik. (A zsolozsma ugyanis egy évre elosztja az egész Szentírást és így olvastatja híveivel.) Ezekből az olvasmányokból három nagy pátriárka alakja domborodik ki: Ádám, Noé és Ábrahám, akik egyúttal Krisztus Urunk előképei. Ádám a bűn atyja, az ő bűne miatt kell Krisztusnak szenvednie. De egyúttal előképe Krisztusunknak, az új Ádámnak, a megváltott emberiség új ősatyjának. Noé és az ő bárkája előképe a megváltásnak a kereszt vízében és az Egyház hajójában. Ábrahám áldozata már sejteti velünk Jézusunknak haláláldozatát.
De az evangéliumok is a következő idők szellemét világítják meg előttünk. A három evangélium elénk tárja nagyböjt meghívását, feladatát, célját. Az Úr meghívása hangzik Hetvenedvasárnapján, hogy menjünk az ő szőlőjébe dolgozni. Vagy kezdjünk el tavasszal újra dolgozni! A nagyböjt feladata lesz előkészíteni lelkünket, a mi szőlőskertünket a magvető számára, hogy az isteni magvető magja százszoros termést hozzon bennünk is. És mi a célja ennek a munkának? A megvilágosodás a keresztségben, a Húsvét felragyogása bennünk, a megdicsőülés az egekben, ahová az Egyház liturgiája által a megdicsőült Krisztushoz megdicsőült hívőket akar elvezetni.
A három stációs-templom szentje is fokozatosan visz közelebb a nagyböjthöz. Az első Szent Lőrinc, a bátor vértanú, a hittanulók vezére, a diakónus vezet minket Krisztus küzdő tanítványai közé. A második Szent Pál, aki megmutatja mily küzdelmet tud kiállani, aki a kegyelemben bízik. A harmadik Szent Péter, Krisztus földi helytartója, aki megerősíti testvéreit az Úr szava szerint.
A három vasárnap nevét a történelemből értjük meg. Két forrásból tevődött össze ez a böjtbevezető idő. Az egyik a római liturgia alkotása. Valószínűleg már a VI. században Rómában stációs szentmisét tartottak a Rómában legjobban tisztelt három szent bazilikájában, hogy a népvándorlás zavaros, komor világában, a pestisek és más járványok idején, a gyakori természeti csapások közt és az ebből fakadó éhínségben körmenettel kérjék Isten kegyelmét és segítségét. Ez a sötét háttér teszi érthetővé a miseénekek égbeszálló, szinte kétségbeesett felkiáltását. A másik tényező kelet; itt kezdődött az a szokás, hogy húsvét előtt egyes helyeken ötven, máshol hatvan napon át böjtöltek; sőt volt olyan hely, ahol a hetven évig tartó fogság emlékére hetven napon át böjtöltek. Mikor azután a VI. században (még I. Gergely pápa, tehát 604 előtt) ezt a vasárnapot bevezetőként a nagyböjt elé csatolták, legalább a névben meghagyták a régebbi nagyobb böjtök emlékét.
Ebből következik, hogy ha még nem is az igazi böjtnek az ideje ez a három hét, azért komoly, magunkbaszállásra késztető szent idő. Meglátszik ez a liturgikus szabályokon is. Az első jel: az Alleluja elmaradása. Dehogy énekelhetné az öröm énekét az Egyház, mikor a Hetvened vasárnapja azt juttatja eszünkbe, hogy az egész földi élet számkivetés, fogság. Ilyen volt a zsidók élete, mikor Babilon folyóinak partján ültek és sírtak. Hiába kérték, énekeljenek. Hárfáikat a fűzfákra akasztották és elnémult ajkukon a dal. Nincs a liturgiában sem öröm-ének: ezért nincs Glória sem a szentmisében, ha az egyházi szín a viola. Most pedig abba öltözik a papság. Felhangzik a tractus böjti éneke (hamvazószerdáig csak vasárnapon: hétköznap kimarad). Íme, így készül az Egyház a nagyböjtre.